Picikét eltűntem… napoztam…keseregtem…gondolkoztam és aztán…
Na, most mesélek kicsit nektek, merre járt a kis agyacskám, na meg a szivecském…

 Itt a nyár, és mindenki másképp látja a világot. Süt a nap, és aki egy kicsit is vevő rá, beragyogják neki a napsugarak ezt a kis időt. Kicsi, mert olyan hamar elmegy… mert az év ezen évszakában a legtöbben jól érzik magukat. Az emberek felszabadultabbak, mosolygósabbak. A fiatal párok elárasztják a várost. Rajtuk is csak mosolyogni tudunk vagy, mert minket is elborít a rózsaszín köd vagy, mert eszünkbe jut egy-egy régi szép emlék (majd utána legszívesebben a turbékoló párra borítanánk egy vödör, forró vizet és azt kérdezgetjük, hogy „nekik miért igen, és nekem miért nem”).

Valahogy én is így éreztem, bár már sok mindent tisztáztam magamban és sok mindenen túl vagyok, de a kis párocskákat úgy szépen belökdöstem volna puszta irigységből valami jófajta bkv busz alá. Mentségemre váljon, borzasztóan egyedül éreztem magam…

Bár ha minden igaz én akartam így, mondván, hogy kell egy kis szünet nekem is. Megállni egy pillanatra és körülnézni: Ki lettem és milyen irányba haladok? Kik állnak mellettem és kit szeretnék, ha mellém állna? Mit akarok egyáltalán, magamtól az élettől, most 16 éves fejjel… (Tudom-tudom, szokásos „keresem önmagam tini reakció” de azt hiszem, hogy ezek kellenek, hogy picikét irányba rakjuk magunkat, hogy most helyes, nem helyes irány az majd később úgy is kiderül.) Szóval kicsit meg kellett pihennem, gondolkozni, önző módón tiszta fejjel.

Tudjátok, kezdem jobban érezni magam, hogy most már tudom, merre tartok. Egy darabig azt hittem, legyőzhetetlen vagyok, és hogy nem érhetnek meglepetések. Most inkább a kellemes meglepetésekről mesélnék egy picikét:

Találkoztam valakivel… Nyugalom, nincs semmilyen, csöpögős amerikai sikerfilmbe illő történetem. Csupán szeretnék veletek megosztani valamit. Rég nem voltak rám ilyen hatással senki.

Nézzük csak… Ha beszélgettetek már jót, akkor az első személyes beszélgetésünk még annál is jobb volt. Csak úgy ittam a szavait. (Ráadásul még egy-két jól irányzott bókot is elrejtett, amivel sikerült jól zavarba hoznia.)  Bár az egész furcsa volt, mert nem mindig kedves és szívderítő témákról folyt a szó. De félig ismeretlenül is képes volt megnyílni előttem. Azt hitte, hogy ezzel most elrontott valamit és elég sokat szabadkozott, amire semmi oka nem volt, hiszen egy hihetetlen gesztust tett felém. Igazából első pillanattól fogva úgy vonzott, mint egy mágnes.

Egy igazán különleges ember. Valaki, aki nem is valaki, hanem inkább minden. Olyan hihetetlen nyugalmat, biztonságot és szeretetet áraszt magából felém, hogy azt hiszem, nem leszek hajlandó egyhamar elengedni. Már most, ezalatt a parányi idő alatt mióta ismerem, nagyon sok mindent tanultam tőle…

Egy kócos kiskutyához tudnám hasonlítani. Aki pillanatok alatt belopja magát az ember szívébe,  de ha bármi/bárki bántani akarna védelmezően fogát kivillantva ugrana elém.

Azt hiszem, egyetlenegy hibája van, hogy mindenkinek meg akar felelni. De nem is ezzel van a baj, hanem hogy az embereknek kellene neki megfelelni, mert sokunknál jóval feljebb áll.

Tudjátok… talán én vagyok a világ legnagyobb mázlistája, hogy egy hónapja azt mondhatom ő a: barátom, szerelmem, mindenem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.