Válasz, egy igényesen megírt valamire. Amibe most jól belekötök. Azt hiszem.

Mi emberek önző teremtmények vagyunk, szeretjük, ha mindig nekünk van igazunk. Vannak olyanok, akik mindezt megszokták, természetesnek veszik, hogy „Igen mindig nekem van igazam, és az van, amit én szeretnék.” Na, most ha egy ilyen karakter összekerül, egy hozzá hasonlóval… Én erre a szituációra csupán azt mondanám: vicces… Odaadással, már-már szenvedéllyel „küzdenek” az igazukért, néha akkor is, mikor tudják: semmi értelme. Valóban nehezen mondjuk ki: „Igen, igazad van.” Néha talán azt érezzük, vesztettünk… ami talán így van, talán nem. De végső soron, veszíteni is tudni kell vagy meg kell tanulni, mindenkinek.

Viszont, ha mindezt még túl is bonyolítjuk. Vannak olyan típusok, akik agyon jól fejezik ki magukat, képesek a szavakkal bánni, úgy csűrni-csavarni őket, hogy nekik legyen jó. Elismerem nagyon ügyesek, de nem tévedhetetlenek. Ráadásul mi van akkor, ha belebonyolódnak a saját maga által szövögetett szálaiba? Vagy csupán a másik fél kicsit „ügyetlenebb”? És csak kétértelműen fejezi ki magát, persze nem szándékosan? Hát ekkor bizony, az történik, hogy az a verzió jut el hozzánk, ami a mi igazunkat egy kicsit alátámasztja.

Hajlamosak vagyunk, egy beszélgetésben csak a saját magunkat hallani. Fogalmunk sincs, mit gondolhat a másik, fogalmunk sincs, mit érez. Csak azt tudjuk, amit kimond, vagy azt se, mert „nem halljuk meg”.

Mi van abban az esetben, ha senkinek sincs igaza? Mert ez is megeshet. Egyáltalán van olyan h „igaz”? Nincs… Az van, amit az adott pillanatban helyesnek gondolunk, aztán vagy meggyőz a másik, vagy nem. Tehát az hogy „kinek van igaza?” nem más, mint, hogy mennyire akarjuk ráerőltetni egymásra a gondolatainkat. Ez lehet, hogy egy kicsit érdekesen/durván hangzik, de szerintem így van, és kivétel nélkül mindenkire érvényes. 

 Kétféle emberi érzés létezik: jó és rossz. A kettő közti különbséget pedig mindnyájan nagyon jól ismerjük, hiszen az előbbiek hatására jól, míg az utóbbiak eredményeképpen rosszul érezzük magunkat. Ott van például a depresszió, a düh. a harag, vagy a bűntudat. Ezek az érzések nem töltenek fel energiával, ebből tudhatjuk, hogy rosszak. (Lisa Nichols)

Maga az elv a gondolatokon alapszik. Ha minden igaz, az életedet a gondolataid irányítják, bármilyenek is legyenek. A legtöbb ember, arra gondol, mit nem szeretne, pedig a törvény pont fordítva működik. (Az univerzum sajnos nem ismeri a „nem, sem, mégse, nincs, ne legyen” és semmilyen tagadó formájú kifejezéseket.) Viszont, szerintem elég kreatívak vagyunk ennek kiküszöbölésére. (pl.: „A fene egye meg nincs nálam bérlet. Csak össze ne fussak egy kallerrel!” Helyett: „A kaller elkerül!” „parancs” sokkal hatásosabb.)

Persze valamilyen szinten összhangban kell lennünk magunkkal.  Attól függ, mit szeretnénk elérni. Ha csak azt szeretnénk, hogy jöjjön a busz, elég egy pillanatnyi motiváció, egy kis elszántság (de semmi képen sem kétségbeesés, hogy „jaj, nem fogok odaérni”). Viszont ha éppen állást vagy partnert szeretnénk találni ilyen, tudatos módon, az már keményebb dió.

Még a legtapasztaltabbakkal is előfordul, hogy „porszem kerül a gépezetbe”. Ugyanis, elég egyetlen kósza negatív gondolat, ami a legtöbb esetben beindít egy láncolatot, ami képes egy napunkat elrontani. Biztosan veletek is volt már olyan, hogy reggel mondjuk eltörtetek egy kávéscsészét, jót bosszankodtatok miatta, esetleg káromkodtatok is. Fel kellett söpörni, így elkéstetek. A főnök/tanár a fejeteket vette. Így nem tudtatok rendesen koncentrálni a feladatokra. Ebédidőben valamit magatokra öntöttetek, vagy hazafelé megbotlottatok... stb. Ez a tipikus „ez nem az én napom” eset. Pedig ha reggel csak nevettek volna azon, hogy milyen ügyetlenek voltatok, az sok mindent megelőzött volna. (Azt h elkéstek, vagy hogy a főnök a fejeteket veszi, nem biztos, de ha kicsit lazábban kezelitek a dolgot a többit garantáltan megússzátok.)

Nem véletlenül mondják az okosok, hogy tessék az élet naposabbik oldalát nézni, és nagyon boldognak lenni! Persze unalmas lehet, mindig ezt hallani, de az előbbi kis szituáció fordítva is igaz. Egyetlen pozitív gondolta is óriási láncolattá fejlődhet. És ki ne választaná inkább azt h „ezt az én napom!”. Higgyétek el, ez egy kis odafigyeléssel és tudatos gondolkodással lehetséges! Akár minden nap!

Próbáljátok ki, kis dolgokkal. Ha nem sikerül elsőre, nem kell megijedni. Ez is olyan, mint pl. a biciklizés, meg kell tanulni. Sok sikert mindenkinek! 

 Sors, Isten, esetleg tudatos vagy tudatalatti gondolkodás? Ki tudja?

Szintén a Rómeó és Júlia a kapcsán jutott eszembe valami. Ahogy így utólag átolvastam, a jegyzeteimet, az egyik irodalom óra előtt. „A véletlenek fontos szerepe, a műben.” Vannak egyáltalán véletlenek? Vagy csak azt hisszük, hogy véletlen? Most ha veszünk egy bármilyen fiktív történetet. Mondjuk, írjuk éppen mi. Szóval, ha azt akarjuk, hogy a főhősünk „véletlenül” összetalálkozzon valakivel, akkor össze is találkozik. Tehát hol véletlen ez? Hiszen így akartuk.

Lehet, hogy akkor a mi kis saját élettörténetünknek is van egy írója? Nevezhetjük sorsnak, vagy bármilyen istennek. Ki ebben hisz ki abban. De van harmadik lehetőség is, szerintem. Volt szerencsém megismerkedni egy nagyon kedves ember által a vonzás törvényével. Kaptam tőle egy érdekes könyvet is, ebben a témában. Ebből informálódtam. A lényege: hogy ha kellő összhangban vagyunk önmagunkkal, akkor tudatosan tudjuk iránytani az életünket. (Persze az elv szerint így is magunk irányítjuk, csak nem tudatosan. Csupán a pillanatnyi gondolataink alapján.) Olyan apró dolgoktól kezdve, hogy akkor jöjjön a busz, mikor mi szeretnénk. Erről bővebben, egy kicsit később.

Addig is, döntse el mindenki, hogy hagyja, hogy a „véletlenek” sodorják. Vagy kipróbálja a vonzás törvényét (persze olyan is lehetséges, hogy erre nincs valakinek már nincs is szüksége). És akit ez érdekel, annak szívesen segítek. 

 Rómeó és Júlia ma. (Ne ijedjetek meg, semmi csöpögős storym nincsen. Csupán a kis mondanivalóját szeretném "ráhúzni" a mai világra.)

Irodalom óra... meg kell vallanom elég érdekes magyar tanárom, van. Borzasztó szétszórt, néha nem érted, amit mond, és néha ő sem éri magát... nagyon sok a baki. Már-már kezdi hitelét veszteni a kis osztályunkban. De ma a 20 perces szokásos, borzasztó unalmas monológjában volt valami, amire felkaptam a fejem. A Rómeó és Júlia elemzését darálta, monoton, unott hangon.

Épp ott tartottunk, hogy Júliának döntések sorozatát kell meghoznia. Ifjú asszonyként (14 évesen...) teljesen egyedül marad (elfordulnak tőle szülei még a dajkája is), mert végig Rómeó mellett áll. Így válik felnőtté. Feltevődik hát a kérdés (és ez volt amire felfigyeltem) meddig kell követni egymást az igaz szerelemben? Mit és mennyit teszünk a másikért? És ezen elgondolkodtam… és, szerintem érdemes is nektek is elgondolkodni. Persze már nem az angol reneszánszban élünk, tehát a párbajok már nem aktuálisak.

Úgy gondolom, több féle szituáció létezik: Ha "kis szívünkre" hallgatunk és még elszántak is vagyunk, szinte mindent megteszünk. Legyenek azok apró kompromisszumok, vagy nagyobb döntések, vagy drasztikusabb dolgok (gondolok itt a szöktetésre). A másik szituáció, ha az "eszünknek" adunk igazat. Átgondoljuk, mit tehetünk, mit akarunk, mit érdemes megtenni. Vagy ez már nem is igaz szerelem?

Ki tudja.. Egyáltalán létezik igaz szerelmem? És ha igen, akkor hogyan ismerhetjük fel?

U.i.: Nagyon sok a megválaszolatlan kérdés, így ezzel a témával még foglalkozni fogok. Addig is, ha van, kedvetek írjátok meg nekem, ti mit gondoltok (akár ismeretlenül is). Több szem többet lát!

 Egyeseknek gyerekjáték, másoknak sorozatos kudarc. Hogy is van ez?

Képzeljétek el azt, hogy reggel első két órátok tesi (ennél már csak az a jó, ha nulladik-első órában van mindez). Reggel nagyon álmosan éppen hogy beértek. Bemelegítő futás, gimnasztika, kötélmászás, esetleg egyéb "finomságok" mint például ha előkerül egy medicinlabda, vagy a svédszekrény. Majd a második órában játék (röpi, foci, kosár-, kézilabda, floorball, vagy amit akartok).

Általában ilyenkor megoszlik az osztály. Vannak azok, akiknek minden megy. A kisujjukból kiráznak mindent és tanár persze imádja őket. S mikor bemutattatnak, velük valamilyen új feladatot egész könnyűnek tűnik.

És van a másik kategória: akiknek nehezen mennek a dolgok, már a bemelegítő futás alatt elfáradnak, a mászó kulcshoz közük sincs, és ráadásul félnek nem egy fajta szekrényugrástól.. Őket folyamatos kudarc éri, csak azért mert nem rendelkeznek olyan adottságokkal, mint a testnevelő tanárok "szeme fényei".

Azt gondolom ez egy borzasztó nagy igazságtalanság, ami ellen nem sokat tudunk tenni, de legalább tolerálnák az emberek. Hajlamosak a jobbak kinevetni ügyetlenebb társukat. Vagy esetleg maga a tanár tesz olyan megjegyzéseket, amiket nagyon nem lenne szabad, ha már ezt a pályát választotta. Hiszen tudnia kéne, hogy az "erőviszonyok" nem egyelőek. Sajnos sokan nem tudnak mit kezdeni ezzel. Elvégezték a TF-et és azt gondolják, ezzel minden el van intézve. De nem tisztem és nem akarom bírálni a tanárokat.

(Én egyébként, valahol a kettő közötti kategóriát képviselem. Tehát van egy harmadik csoport is ^^.) Ma volt az, ezen az említett reggeli tesi órán, hogy mindenkinek volt egy kis sikerélménye. (Mondjuk a kötélmászás tudománya még mindig sok mindenkinek gondot okoz, de..) Jó volt látni, azt hogy a "gyengébb" röpicsapat megveri a "jobbakat". Ne tudjátok, meg mekkora üdvrivalgás van, ha egy kisebb, gyengébb lány szervál, pontot üt vagy egyszerűen csak jól ér bele a labdába. A második-harmadik ilyennél, valahogy mindenkinek megjött a kedve a játékhoz, pedig tíz perccel azelőtt a hátunk közepére se kívántuk ezt az egész másfél órát.

Megjött az önbizalmunk, és jó volt látni, hogy mennyire ügyesek tudunk lenni, ha egy kis bíztatást kapunk. És jó volt látni a sok mosolygó arcot kinn az öltözőben. Egy csapásra egész jó napunk lett.

 Azt mondják, mindig van egy könnyebb út.  Meglátjuk... Az élet egy kis útvesztő, így az "út" sok minden lehet, ezt ne felejtsétek!

"Az emberek hajlamosak a könnyebb utat választani."- mondják az Okosak. De mindig a nehezebb út a "helyes"? Igaz, ha valami hülyeséget csinálunk, szeretünk kibújni alóla, keressük azokat a bizonyos kiskapukat. Ilyenkor többnyire az általában kellemetlen, nehezebb út a helyes.

De ne általánosítsunk. "Az emberek hajlamosak túlbonyolítani a dolgokat."- mondom én. Mindez főleg azokra vonatkozik, akik nem bíznak magukban. Néha nem merik elhinni, azt, ami történik velük, ami talán, csak egy kis szerencse. Azt hiszik, hogy nekik is le kell tenni "valami nagyon sokat" az asztalra, hogy tényleg magukénak érezzék a szerencséjüket. Így a "nehezebb utat" választják, és küzdenek, azért ami már úgy is megvan, és lehet, hogy pont ezzel szalasztják el azt, amire vágytak. S mikor ez megtörténik, elkönyvelik magukban az újabb kudarcot, és még jobban nem bíznak magukban.

Mondhatni ez egy ördögi kör, amibe egy kicsit talán én is belebonyolódtam. Annyit viszont mondhatok: az élet valóban nem egyszerű, de feleslegesen ne bonyolítsuk, nem érdemes.